A Väderstad megmutatja!
Mikor fektetjük le a jó magágy alapjait?
A növény számára kedvező magágy alapjait már a tarlómunkák, az alapművelés és annak elmunkálása során kell lefektetnünk. A sekély, mulcshagyó, lezárt felszínű tarlóhántás, majd az azt követő tarlóápolás alapvetően meghatározza, hogy az alapművelést milyen minőségben és mennyi energia felhasználásával tudjuk elvégezni. A tarlófázisban a talaj megújul, biológiai folyamatai felélénkülnek, átmegy az ún. beéredés folyamatán, melynek eredményeképpen nyirkossá, kedvező (morzsás) szerkezetűvé válik, azaz jó minőségben, okszerű/indokolt energia felhasználás mellett művelhető.
A talaj nedvességállapotához jól időzített alapművelés, függetlenül annak módjától – azaz, hogy szántással vagy forgatás nélkül végezzük el – alakítja ki a növény számára kedvező és szükséges mélységű lazultságot, lazult réteget.
A jellemző gyökerezési mélység tekintetében vannak ugyan különbségek az egyes növényfajok között, viszont már korántsem tartható az a korábbi álláspont, hogy vannak mélyebb művelést igénylő gazdasági növények, míg egyesek a sekélyművelést alkalmazva is sikeresen termeszthetők. A talaj tömörödése, a művelőtalpak jelenléte megakadályozza a felszínre érkező csapadék talajba szivárgását, valamint a talajnedvesség mélyebb rétegekből történő felfelé irányuló mozgását. Az előbbi miatt felszíni vízpangások keletkeznek, míg az utóbbi a növényállomány aszályérzékenységét fokozza. Minél közelebb van a káros talpréteg a felszínhez, annál sekélyebben a gyökerezési mélység, és annál kevesebb a talajban tárolható víz mennyisége, azaz annál nagyobb a termesztési kockázat. Általánosságban fogadjuk el azt, hogy a 35-45 cm mélyen lazult talaj, csekély, alig kimutatható klímakár-kockázatot jelent, azaz biztonságosan alapozza meg a növénytermesztés sikerességét.
Milyen művelési fogásokat kell alkalmaznunk a megváltozott klíma miatt?
Az alapműveléssel létrehozott lazult talajállapot közvetlenül nem alkalmas vetésre, hiszen térfogattömege, pórustere túlságosan nagy, ezért kellő mértékben ülepednie (tömöríteni) kell, továbbá elő kell segíteni a nedvességkülönbségek kiegyenlítődését és a biológia folyamatok felélénkülését is. Az alapművelés elmunkálása ezért egyengetést, porhanyítást, felület csökkentést és bizonyos esetekben tömörítést (nyári alapművelések) jelent. Az őszi szántások őszi elmunkálása sok gazdálkodó számára még ma is nehezen értelmezhető, a gyakorlatba „nehezen” átültethető feladatot jelent, amelynek hátterében megint csak egy idejét múlt korábbi nézet áll, mégpedig a „hófogásra” alkalmas, téli csapadékot befogadó, barázdában hagyott felszín. A klímaváltozás enyhébb, csapadékosabb teleket hozott, a kevés hó, viszont az annál több szeles nap miatt fontos a felület csökkentése, a felszín tömörítése nélkül. Kivétel természetesen van, a szél- és vízeróziónak kitett, eliszapolódásra hajlamos talajokat nem kell elmunkálni, ugyanígy a későn, nedves állapotban szántott talajokat sem, ahol az elmunkálás csak tovább fokozná a szántással már egyébként is létrehozott talajállapot hibákat.
Alacsony szerves anyag tartalmú, gyorsan ülepedő, de megkímélt szerkezetű talajok omlékonyságuk révén szintén szükségtelenné teszik az elmunkálást, a felesleges talajterhelést.
A talaj elmunkálhatóságát egy egyszerű, ún. tenyérpróbával dönthetjük el, miszerint ha a 20 cm-es rétegből vett talaj morzsálható, akkor elművelhető. Az ősszel egyengetett talajok táblaszinten egyformán nedvesednek át a téli félév során, tavasszal pedig egyformán szikkadnak, ami a nedvesség tartalom szempontjából egyöntetű talaj kialakítása miatt fontos. A tavasszal több lépcsőben kelő növényállomány okát kutatva ez jusson elsőként eszünkben, és ne feltétlenül a vetőgép műszaki meghibásodására, vagy a gépkezelő mulasztására gondoljunk. A barázdában hagyott szántás elmunkálására még ma is sokan használnak simítót, ami a hagyományos tárcsa mellett az egyik legkártékonyabb eszköz a talajszerkezetre nézve. A simító a barázdaszelet ormain lévő szárazabb talajt (főként fagymorzsa) a mélyedésekbe húzza, az alatta lévő nedvesebb részeket pedig elkeni, és ezzel az eltérő nedvesség tartalmú frakciókat összekeveri. Ez a nedvességkülönbség vetésre már nem egyenlítődik ki, így a csírázás feltételei táblaszinten nem lesznek egyformák. A szántáselmunkálás hagyományos eszközei csak szűk talajnedvesség-intervallumban használhatók, a fogasboronát nyirkos talajon legfeljebb kényszerűségből, a hagyományos tárcsát pedig egyáltatán ne használjuk. Helyettük a talaj nedvességállapota függvényében rugósszárú simító-henger kombinációt, henger nélküli magágykészítőt vagy rövidtárcsát válasszunk.
Milyen a jó magágy?
A magágykészítés során az alapműveléssel és az elmunkálással létrehozott és fenntartott kedvező talajszerkezetet igazítjuk a vetés körülményeihez. A jó magágy nyirkos, ülepedett, gyommagvaktól mentes és morzsás szerkezetű. Mivel talaj agronómiai szerkezetét tekintve az aprómorzsa (0,25-0,5 mm) igen közel áll a porfrakcióhoz (<0,25 mm), felül kell bírálni azt a korábbi álláspontot is, miszerint a magágynak „aprómorzsásnak” kell lennie. Mivel a két frakció elhatárolása a gyakorló gazda számára szinte lehetetlen feladat, fogadjuk el azt, hogy csak
a vetés mélységében, a mag körül legyenek aprómorzsák, a felszínen morzsás (2,5-10 mm), kisebb rögökkel (10-20 mm) változó talajállapot minden növény számára elégséges feltételt teremt.
A vetősorok között ily módon kialakított érdes felszín védelmi szempontból is előnyösebb, hiszen a szél nem hordja el, a csapadék pedig nem iszapolja el a talajfelszínt. A magágyat lehetőség szerint minél kevesebb bolygatással és taposással kell kialakítani. A magágyalap legyen tömör, de ne túltömörített, az alatta lévő réteg pedig kellően lazult maradjon, biztosítsa a gyökérzet zavartalan fejlődését.
Milyen hibákat követnek el magágykészítés során?
Gyakori magágykészítési hiba a vetés mélységéig kiszárított, elporosított magágy, ami elsősorban nyárvégi és őszi vetéseknél fordul elő, főként akkor, amikor a magágykészítés több nappal megelőzi a vetést. Az őszi alapművelés és a magágykészítés hibáira utal, ha a vetőmagok eltérő mélységbe kerülnek, mert nincs vagy eltérő mélységű, tömörségű a magágyalap. Szintén ezekre a hiányosságokra vezethető vissza az eltérő nedvességű és aprózottságú magágy, mely lépcsős kelést eredményez. Általános szabály, hogy a magágykészítés mélysége soha ne haladja meg a vetés mélységét!
Miért nem javasolják a kompaktorok használatát tavasszal?
Az ún. kompaktor típusú gépek használata nyirkos, nedves talajon nem javasolt, ugyanis a tömörítő hengerek megnyomják a talajt a vetés mélységében, ami sekély – a gyökerezést gátló – tömörödés kialakulásához vezet.
Nyirkos talajon a pálcás hengerboronával rendelkező kombinátorok jól alkalmazhatók, szármaradvány esetén pedig a forgóelemes magágykészítők is.
Nedves talajon az ún. henger nélküli magágykészítők használata javasolt, ilyen a követőboronával szerelt NZ Aggressive, az ásóboronát és a forgóboronát viszont kerülni kell. Ugyanakkor száraz tavaszokon és/vagy sekély, finom szerkezetű magágyakhoz a kompaktorok tűnnek megfelelő választásnak.
Milyen újdonságai vannak a svéd gyártónak a tavaszi magágykészítéshez?
A Väderstad az idei AgrárgépShow-n mutatta be az új NZ Mounted 500-600 függesztett magágykészítőt, amelyet elsősorban kis és közepes gazdaságoknak, és/vagy kisebb lóerő kategóriájú traktorokhoz ajánl. A magágykészítő az elmaradhatatlan CrossBoard simítóból, 4 sorba rendezett Agrilla Nova kapákból, valamint egy vagy két soros követőboronából épül fel. Az NZ Mounted sajátossága az az ötletes függesztő szerkezet, amely lehetővé teszi, hogy a munkagép elforduljon a traktor mögött, így a nagyobb vontatott típusokhoz hasonlóan viselkedik munkavégzés közben.
Szintén újdonságként mutatkozott be az NZ Extreme 12 és 14 méteres változata, ami ebben a szezonban még üzemei teszteken vesz részt.
Forrás: agrotrend.hu
