Németh Lehel táncdalénekes örökzöldjének sorai csenghetnek vissza fülünkben, ha az erdélyi kopasznyakú tyúkra gondolunk. Tollatlan nyaka és részben kopasz mellkasa ugyanis – ha mégoly különleges is – nem teszi túl vonzóvá a fajtát a baromfibarátok körében. Pedig tartásának előnyei sokszorosan meghaladják a kicsiny „szépséghiba” keltette esztétikai hiányérzetet. Az erdélyi kopasznyakú tyúk a jövő háztáji baromfifajtája lehet – ha segítünk neki egy kicsit.

Régi magyar tyúkfajtáinknak két nagyobb csoportja van. Az egyik a magyar tyúkféléké, amelyek a mai Magyarország területén, az itt őshonos parlagi tyúkból alakultak ki, míg a másik az erdélyi kopasznyakú fajtaköré, amelyeknek ősei török közvetítéssel kerültek Kis-Ázsiából Erdélybe, illetve részben szerb és bosnyák területekre.

Az erdélyi kopasznyakú tyúkot önálló fajtaként először a XIX. század végén írták le, ekkor kezdődött meg a tudatos nemesítése is.

Előnyére írták gyors növekedése és jó tojástermelése mellett azt, hogy más fajtákhoz viszonyítva jó téli tojó, illetve viszonylag nagy testű, húsának minősége pedig kiváló. Gödöllőn az 1950-es évektől sárga, kendermagos és fehér színben tenyésztették. Mára a sárga változat nem fellelhető, kialakult ugyan­akkor a fekete, amely – a fehér és a ken­dermagos mellett – önálló fajtaként lett elismerve. Tenyésztőszervezete a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület.

Fajtamentés, génmentés

Dr. Szalay István, a tenyésztőszervezet társelnöke szerint hiába a szép múlt és a jól hangzó termelési paraméterek, a 2000-es évek környékén a fajta a kihalás szélén volt, vagyis – hogy hivatalosabban fogalmazzunk – az erdélyi kopasznyakú tyúk a kritikusan veszélyeztetett fajták közé tartozott. A Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület – a hatályos jogszabálytól némileg eltérően – azt a fajtát sorolja ebbe a kategóriába, amelyet 10-nél kevesebb tenyészetben tartanak fenn, és az összes tenyészállatlétszám nem éri el az ezret.

Az erdélyi kopasznyakú tyúkfajtáknak a 2000-es évek elején mindössze 2-3 tenyészete volt, néhány százas létszámmal. A tenyésztésszervezési munkának és a génmegőrzési támogatásoknak köszönhető 2020-ra a fajták kikerültek e gyászos helyzetből, jelenlegi regisztrált elit létszámaik és tenyészetszámaik fajtánként a következők: 1611 fekete erdélyi kopasznyakú tyúk 11 tenyészetben; 2167 kendermagos erdélyi kopasznyakú tyúk 18 tenyészetben és 1415 fehér erdélyi kopasznyakú tyúk 11 tenyészetben. A korábbi, eredeti tenyészetek ma is léteznek, dr. Szabolcs István gazdasága a Nógrád megyei Dejtáron, illetve az egykori Kisállattenyésztési Kutatóintézet és jogutódjai Gödöllőn mindhárom erdélyi kopasznyakú tyúkfajtát tenyésztik, míg a kendermagos erdélyi kopasznyakú tyúk eredeti meghatározó tenyészete az egykori hódmezővásárhelyi Mezőgazdasági Főiskola jogutód intézményei kezelésében található. Az imponálónak ható számok azonban közelében sincsenek a magyar tyúkfajták létszámadataihoz képest, ennek pedig sajátságos okai vannak.

Kopasz, csóré, nyuszka

Ha az erdélyi kopasznyakú fajták viszonylagos népszerűtlenségének okait kutatjuk, érdekes megállapításra juthatunk. Hiába a megannyi pozitív tulajdonság, az alacsony állománylétszámnak jórészt szubjektív okai vannak.

Fajtastandard Kakas: 2,50–3,00 kg Tojó: 2,00–2,30 kg Fej: középnagy, gömbölyded Csőr: középhosszú, vastag, mérsékelten ívelt Szem: nagy, tüzes Taraj: középnagy, egyszerű, aprón csip­kézett Arc: tollatlan Füllebeny: kicsiny, kerekded Áll-lebeny: középhosszú, tojásdad, lelógó Nyak: tollatlan, hosszú, izmos, kissé hátrahajló Törzs: izmos, tojásdad, a kiálló vérvörös begytől a hason a kloákáig végig tollatlan Mell: széles, igen húsos Hát: széles Nyereg: kissé emelkedő Szárny: hosszú, majdnem vízszintes tar­tású Farok: hátrafelé hajló, dús tollazatú Láb: izmos, hosszú comb, tollatlan, finom csontú, erős, négy­ujjú láb Tollazat: szorosan fedő

Az itthon kopasznak, a Felvidéken nyuszkának, illetve az Erdélyben csórénak mondott jelleget ugyanis a jelenlegi Magyarország területén sohasem kedvelték a baromfitartók, így tartásának nem is alakultak ki hagyományai.

Az is igaz lehet persze, hogy az esztétikai döntés mögött részben gazdasági megfontolások állhatnak. Ennek egyik oka, hogy az erdélyi kopasznyakúak kevésbé háziasítottak, mint a fedett nyakú fajták, így a tojás- és hústermelésük általában kisebb. Ezt azonban vastagon ellensúlyozza gyorsabb tollasodásuk, jobb ellenálló képességük, ösztönös viselkedésük és nem utolsósorban termékeik kiváló minősége. És éppen ez utóbbi tulajdonságokat lenne érdemes kihasználni, mert ezek teszik ideális fajtává a hagyományos háztáji vegyes gazdaságokban.

Gyep helyett baromfiudvart!

„Az nagyon-nagyon nincsen rendben, hogy falun felülnek a buszra, bemennek a nagyáruházba, és leveszik a polcról a tojást. Miért nincs otthon tíz tyúk? Hát azért, mert meggyőzték őket, hogy az drága, nem éri meg, sokat kell vele bajlódni, egyszerűbb, ha megveszik… Ennek lesz vége, mert felértékelődik az élelmiszer, a saját élelmiszer-ellátás” – így fogalmazott Dr. Nagy István agrárminiszter egy nemrég elhangzott rádióinterjúban. Ha ez így lesz – és miért kételkednénk ebben –, akkor az erdélyi ko­pasz­nyakúak ideális alanyai lehetnének a baromfiudvarok benépesítésének. Dr. Szalay István mindehhez hozzátette:

a Kárpát-medencei régi fajtákról általánosan elmondhatjuk, hogy természetes tartási körülmények között, kis ráfordítással, eredményesebben tarthatók, mint az intenzív fajták.

A tyúkfélék régen nem hiányozhattak a falusi portákról, az alapvető tojás- és húsellátást biztosították a családnak, télen gyomtalanították és trágyázták a kertet – ez ad reményt arra, hogy hamarosan újra reneszánszát éli a háztáji baromfitartás.

A génmegőrzés nem fajtamúzeum

Amikor őshonos állatfajtáink megőrzése mellett érvelünk, sokszor elhangzik, hogy ezekre a fajtákra szüksége lehet majd a nemesítésnek, ha úgy alakulnak a gazdasági, vagy a környezeti feltételek. Nos, az erdélyi kopasznyakúnak két olyan tulajdonsága is van, amelyek révén „hirtelen” értékessé vált. Az egyik éppen a kopaszsága, a másik pedig a jól honosodó képessége. Utóbbira egy vietnami–magyar kutatási program közepette figyeltek fel az egykori Kisállattenyésztési Kutatóintézet munkatársai. A 2000-es évektől ugyanis több közös vietnami–magyar kutatási program keretében vizsgálták többek között a magyar és az erdélyi tyúkfajták adaptációs képességét szubtrópusi és trópusi körülmények között. Minden fajta kiválóan termelt és szaporodott az új környezetben, a tyúkok általában lényegesen több, azonban apróbb tojásokat termeltek a trópuson. Ezek a fajták máig jelen vannak, elsősorban a vietnami kis- és háztáji gazdaságokban.

Az erdélyi kopasznyakú másik értékes tulajdonsága, hogy a tollatlan részeken hatékonyabban adja le a hőt, mint más fajták egyedei, így a hőtűrő képessége jobb az átlagosnál.

Melegedő klímánkon pedig ezt a tulajdonságát érdemes kihasználni. (Megjegyzendő, hogy a világ nagy baromfinemesítő cégei már használnak más kopasznyakú fajtákat az új hőtűrő fajták, illetve hibridek előállításához.)

Egyedül nem megy

Az előbb leírtak alapján az erdélyi kopasznyakú fajtára szép jövő várhat. A jelen igazsága azonban az, hogy a fajtát a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület te­nyész­tésszervező munkája tartja fenn. Amíg van megfelelő kormányzati szándék, illetve lesznek fajtafenntartó programot támogató jogszabályok, addig a tenyésztőszervezet a tenyésztési hátteret a jelenlegi elit állományok további felszaporításával biztosítani tudja. Azt azonban itt is le kell szögezni, hogy bármilyen nemesítési eljárás, termelési célból végzett szelekció a fajtákban megőrzött eredeti gének egy részének elvesztésével jár. Ezért a hazai génmegőrzés, azaz a régi fajták eredeti génállományának lehető legteljesebb körű védelme csak úgy válhat biztonságossá, ha a nemzeti támogatással működő, állami tulajdonként fenntartott in vivo génbanki nukleusz állományok rendszere fennmarad. Mindemellett persze több tenyésztő, több állomány, nagyobb létszám kellene. Az erdélyi kopasznyakú már mindent megtett. Rajtunk a sor