A hazai tojástermelők tárgyalóasztalhoz hívják az áruházláncok vezetőit annak érdekében, hogy gondolják újra döntésüket, miszerint 2025-től nem árulnak semmilyen ketreces tartásból származó tojást. A gazdák szeretnék, ha tekintettel lennének a helyzetükre, ha jobban figyelembe vennék a fenntarthatósági szempontokat is – hangzott el a Magyar Tojóhibrid-tenyésztők és Tojástermelők Szövetségének (Tojásszövetség) tanácskozásán.
Jelentős különbségek az önköltségben
Magyarországon jelenleg 446 tojástermelő telep működik, 54-55 százalékuk ketreces, 38-39 százalékuk alternatív, 6,1 százalék szabad tartásos és 0,4 százalékuk bio tartástechnológiával. Tyúkférőhelyekre vetítve a tartástechnológiát azonban már teljesen más arányokat láthatunk.
Vagyis, a nem ketreces tartást választók jóval alacsonyabb tyúkférőhellyel és jóval kisebb üzemmérettel rendelkeznek, ami a költség-jövedelem adatokban vissza is köszön – tájékoztatott Szőllőssi László.
A Debreceni Egyetem docense szerint nagy gondot jelent az elavult technológia, kifejezetten rossz az istállók átlagéletkora, ami eléri a 20-25 évet, és a többségük 20 éves technológiával dolgozik, ami nyilvánvalóan rontja a versenyképességet. Az automatizáció már megjelent, bár nem a legkorszerűbb szinten, a digitalizációra azonban alig akad példa. Szinte nincs olyan épület, ahol a gazda naprakész információkkal rendelkezne a termelés fontos paramétereiről, és egy gombnyomásra be tudna avatkozni.
Igaz, 2014 óta – az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) adatai szerint – a tojástermelés jövedelmezősége folyamatosan nő, de ez egy átlagos szám, az egyes üzemek között óriási eltérések vannak az önköltség tekintetében, így a jövedelmezőségben is. Jelenleg egy tojás előállításának önköltsége nálunk 18 és 28 forint között van, ami önmagában is nagyon jelenetős különbség, de a helyzet sokkal rosszabb, ha azt is tudjuk, hogy a ketreces technológiában 29,5 százalékkal, míg a mélyalmos tartásban 52,7 százalékkal magasabbak a költségeink, mint a nyugat-európai átlag, sőt még a nagyobb üzemek esetében is 10-25 százalékos hátrány tapasztalható.
A fogyasztók nem hűségesek
Magyarországon ezzel szemben ennek nincs igazán jelentősége. Ugyanakkor hosszabb távon ez mégis komoly kockázati tényezőt jelent, mert a felmérések azt bizonyítják, hogy a magyar fogyasztó is – a nyugat-európaihoz hasonlóan – elutasítja a ketreces tartást, ha tud róla, ha felhívják rá a figyelmét. Ez az elutasítottság akár a 90 százalékot is elérheti, ami azt jelenti, hogy abban az esetben, ha a média hatása tovább erősödik – a média kifejezetten ketrecellenes –, akkor a tudatos vásárlási szempontok között nálunk is megjelenhet a tartástechnológia ellenőrzése. S miután a hazai tyúkállomány több mint 80 százaléka ketrecben van, ez nagy hátrány lesz majd.
Nyugat-Európában vannak olyan országok, mint például Svédország, Hollandia, Németország, ahol ez pont fordítva van. Az állományok több mint 80 százaléka mélyalmon vagy szabadtartásban termel. Ez azt jelenti, hogy ha Nyugat-Európában a ketrec elutasítása tovább növekszik, és a ketreces előállítású tojások értékesítése az ottani piacon ellehetetlenedik, ezek az országok nagy valószínűséggel olyan uniós országokba zúdítják majd a ketreces tartással előállított tojásokat, ahol ez a technológia létezik, nem túl erős az elutasítottsága, ahol ezt nem figyelik a fogyasztók. Vagyis a svéd, a holland ketreces tojás rázúdul majd például a magyar piacra.
Itt már tetten érhető az elmúlt három évtized gazdaságirányítási, támogatási rendszerének a végiggondolatlansága, ezernyi hibája is, gondoljunk például a kapacitás-kihasználtságra.
Aki tudott, az támogatással beszerzett valamilyen gépsort, keverőt, amelyek naponta csupán néhány órát üzemelnek. Ez hihetetlen nagy amortizációs költséget, és teljesen felesleges beruházást jelent. Nagy valószínűséggel ez is megjelenik abban az eladósodottságban, ami főként a kistermelőknél okoz gondot. Hiszen fajlagosan náluk jelentkezik nagyon nagy és nagyon elhúzódó költségként egy-egy ilyen beruházás, nem a nagytermelőknél.
Sok a bizonytalanság
1989-ben, a csúcsévben még jóval 300 fölött volt, pontosan 389 db fejenként! Vagyis az egy főre jutó fogyasztásban hatalmas ingadozás volt az elmúlt harminc évben, és a statisztikákból jól látható, hogy a három évtized alatt a hazai fogyasztás egyharmada eltűnt. Ezt azóta sem sikerült visszaszerezni. Ahhoz, hogy a vásárlói kedv növekedjék, olyan komplex fejlesztési, beavatkozási, támogatási rendszerre van szükség, ami együttesen, egymást erősítve próbálja az ágazat gondjait kezelni. Ezek között ki kell találni egy hatékonyabb marketinget, hogyan lehet fokozni a hazai tojáshoz való hűséget, választ kell adni arra, hogyan lehetne a technológiai megújulást végig vinni, és jövőképet kellene kínálni a termelőknek. Hatalmas gond az, hogy az Európai Unió szabályai folyamatosan szigorodnak, az állatjóléti, az állategészségügyi, a technológiai előírások, követelmények állandóan változnak. Sokan azt mondják, hogy a ketreces tartás napjai meg vannak számolva, de arra sincs egyértelmű válasz még, hogy mi jön, mi jöhet helyette.
A termelők többsége ebben a pillanatban éppen ezért nem hajlandó beruházni. Azok a technológia lemaradások, amelyek most is tetten érhetők, és esetenként 20 évben is mérhetők, még éveken keresztül tovább romolhatnak. Emiatt tovább nőhet az ágazat lemaradása, és sajnos, azt sem tudni, mi lesz az eladósodott kistermelőkkel.
A globális piacon pedig olyan versenytársak teremnek szinte a semmiből, mint Ukrajna, ahol 2015-től megnégyszerezték a termelést. Közben az uniós termelőknek ott vannak az állatjóléti, állategészségügyi, környezetvédelmi előírások, amelyek az ukrán, indiai, argentin stb. beszállítót nem kötik. Ukrajna bizonyítja, hogy akár három év elegendő ahhoz, hogy szinte kezelhetetlen tojáshelyzet alakulhasson ki az unió piacán.
Forrás: magyarmezogazdasag.hu
