HOGYAN TUDNAK SIKERESEN EGYÜTTMŰKÖDNI A MEZŐGAZDASÁGI TERMELŐK? MILYEN KEZDEMÉNYEZÉSEK ÉS MŰKÖDŐ GYAKORLAT VAN ITTHON? MILYEN PÉLDÁK VANNAK KÜLFÖLDÖN? Ebben a témában kutat Szűcs Diána közgazdász.
Szűcs Diána, Szent István Egyetem (PhD hallgató)
Nagy Eszter, Egyesült Királyság (közgazdász)
Abstract: Évek óta gondot jelent a szabolcsi almatermelőknek, hogy az egész évi munkájuk gyümölcsét elfogadható piaci áron értékesítsék. Eltűnik a magyar alma a piacról vagy van még visszaút? Felmerülhet a kérdés: miként kapcsolódik Karinthy a jelenlegi szabolcsi almaválsághoz? A válasz a hálózatok fejlődésében keresendő. A magyar agrárgazdasági kis és középvállalkozók a gazdaságuk méretéből fakadóan kiszolgáltatott helyzetben vannak. A telek, illetve gazdaság mérete nem éri el a gazdaságos üzemméretet. Ez azt jelenti, hogy egyedül – társas támogatás, hálózatos szerveződés nélkül – nem képesek a nagyobb méretű agrárgazdasági cégekkel felvenni a versenyt [Szűcs- Lazányi (2018)] A magyar emberek mentalitása semmihez sem hasonlítható. Hiába vannak pozitív példák a környező európai országokban, kihívások elé kerültek a szakemberek, hogy olyan modellt találjanak, amely a hazai környezetben is működőképes lehet. A közösségi oldalak hangosak a felháborodott városi lakosságtól, aki a gazdákat hibáztatja a kialakult helyzet miatt, illetve a termelők véleményétől, akik a kommentelők hozzá nem értése miatt háborognak. A dolgozat célja a megoldás felé vezető út elindítása: a mezőgazdaság sajátosságainak és a hálózattudományok kialakulásának bemutatása, illetve a jelenlegi helyzet hibáinak feltárása.
Kulcsszavak: mezőgazdaság, szabolcsi almaválság, hálózat, biogazdálkodás, ökogazdálkodás, versenyképes mezőgazdaság, technológiai fejlődés
1. Piaci környezet
Az Európai Unió almatermése az utóbbi években 12 millió tonna körül alakult, ami 1,5-2 millió tonnával több, mint amennyi a 2010-et megelőző időszakban volt, illetve amit az EU piaca fel tud venni. A növekedés döntően Lengyelország erőteljes fejlődésének tudható be, amely 4-4,5 millió tonnára növelte korábbi 2-2,5 millió tonnás termését, amivel mára piac- és ármeghatározóvá vált Európában [NAK (2018)]. Évről évre egyre kisebb a minőségi alma termésmennyisége és romlik a minősége is Magyarországon. Ennek egyik következménye, hogy a magyar almatermés közel kétharmada ipari alma, kevés gyümölcs jut a friss piacra. Az ültetvények korszerűsítése jelentősen előrelendítené a magyar almapiacot [Agrárszektor (2018)]. Az EU agrárgazdaságában kiemelkedő szerepet töltenek be a horizontális integrációk társadalmi intézményei (szövetkezetek, termelői értékesítő szövetkezetek (TÉSZ), termelői csoportok) az agrárgazdaság termelőinek hálózatosodása [Gazdag (2000); Hajós (2000)]. Az együttműködési modellek alkalmazásával az agrárgazdaság termelői méretbéli hátrányaikat és piaci pozícióikat ellensúlyozandó közös kapacitásokat építenek ki, együttműködve közösen menedzselik az inputok beszerzését, a kapacitások felhasználását, az értékesítés csatornáit. [Porter (1990, 1998); Buzás (2000); Lengyel–Rechnitzer (2004); Varga – Csiszárik-Kocsir, (2015); (2016)]
2. A magyar valóság
A hazai mezőgazdaság, köszönhetően az ország kedvező földrajzi adottságainak, igen hosszú múltra visszatekintő ágazat. Az ország legfontosabb mezőgazdasági termékeiből – főként szarvasmarhából, búzából és borból – a középkortól jelentős mennyiséget értékesített Közép- és Nyugat-Európa piacain [Szűcs (2017)]. Annak ellenére, hogy a kertészeti ágazatok jelentősége koránt sem akkora, mint a hosszú történelmi múltra visszatekintő gabonatermesztésé, rengeteg gazdálkodó mindennapi megélhetését jelenti, így nem mehetünk el szó nélkül mellette. Míg a gabonatermékek illetve az olajos magvak szinte közvetlenül értékesíthetőek, illetve tárolásuk is egyszerűbb, a zöldség- és gyümölcs termékek csak bizonyos része értékesíthető közvetlenül, a tárulásuk időtartama korlátozott, romlandóságuknak köszönhetően.
A 2001. évi teljes körű felmérést követően 2007, 2012 és 2017. években – összhangban az EU irányelvvel – négy gyümölcsfaj (alma, körte, őszibarack és kajszibarack) ültetvényeinek összeírását hajtotta végre a KSH (1. és 2. ábra). A rendszerváltás idejére a gyümölcsfák jelentős része elöregedett, újratelepítésükről nem gondoskodtak. Az EU-s csatlakozások megkezdését követően viszont megfigyelhető, hogy ugrásszerűen megnövekedett a gyümölcsösök száma, amely az új rezisztens fajták megjelenésének illetve a támogatások megjelenésének köszönhető [Szűcs (2017)].
Az EU irányelveknek megfelelő összeírásoknak köszönhetően mára megfelelő statisztikai adatokkal rendelkezünk arra irányultan is, hogy a gyümölcsösök száma hogyan oszlik meg az országon belül (2). A gyümölcsösök több mint 75 százaléka az Észak- és Dél-Alföldi régióban található, ami a földrajzi adottságokat figyelembe véve természetesnek mondható [Szűcs (2017).
A 2017. évi összeírás számos szempont alapján kitért a gyümölcsösökre vonatkozóan, mint például biogazdálkodást folytatnak-e, milyen korú telepítéssel rendelkeznek, öntözhetőek-e a gazdaságok, rendelkeznek- e tároló vagy hűtőhelyiséggel, stb. Az összeírása során készült adatbázis alapján alátámasztja, hogy a magyar gazdaságok elenyésző hányada választotta az ökogazdálkodás útját. A statisztikai adatok viszont azt is alátámasztják, hogy a gazdaságok jelentős része minősítés alatt áll, amely bizakodásra ad okot. Az ökogazdálkodások gyümölcsfajonként is összesítésre kerültek az adatok, amelyekből az almaültetvényekre vonatkozó adatokat emeltem ki ( 3. ábra). A minősítés alatt álló és a biogazdálkodásként működő almaültetvények csupán 10% körüli értéket mutatnak az összes gazdálkodáshoz viszonyítva.
Az öntözéses gazdálkodás fejlesztése kitörési lehetőséget jelenthet a gazdálkodóknak. Magyarország álláspontja az, hogy Európában a víztakarékos, hatékony technológiák elterjedése biztosíthatja a fenntartható fejlődési célok teljesülését. Hazánk képviselői szorgalmazzák a mezőgazdasági termelés biztonságának növelését szolgáló aszály-monitoring és aszály-előrejelző rendszerek kiépítését is [Agrár Szektor, (2017)].
Az öntözési lehetőségeket a tavalyi évi összeírásnál gyümölcsfajonként is vizsgálták, amelyekből szintén az almaültetvényekre vonatkozó adatokat emeltem ki (4.ábra). Az ábra azt szemlélteti, hogy milyen lehetőségek vannak arra, hogy az ültetvények öntözhetősége biztosított legyen. Az összeírás adatai szerint kevesebb, mint 40%-ban öntözhetőek a magyar gyümölcsösök, amelyekből körülbelül 57%-ban váltak öntözhetővé a területek.
A tavalyi évi összeírás alapján megállapítható, hogy átlagosan országos szinten a gazdálkodók körülbelül a fele rendelkezik legalább középfokú szakképesítéssel. A statisztikai adatok alapján megállapítható, hogy a gazdálkodók jelentős hányada 60 év fölötti, így égető szükség van a fiatalok motiválására annak érdekében, hogy a magyar mezőgazdaságba bevonjuk őket. Kérdéseket vet fel, hogy ez az arány a szektorból hamarosan kilépő idősebb generációból vagy a fiatalokból kerül-e ki. Fontos lenne, hogy az idősebb generáció tapasztalati tudását is átadja a fiataloknak, hogy a technológiai és szaktudással ötvözve elősegítsék a mezőgazdaság fejlődését.
A szakképesítésen kívül további problémát jelent, hogy a betakarítási szezonban szükséges kézi munkaerő mára szinte teljesen eltűnt. A jelenlegi magyar foglalkoztatási helyzet a mezőgazdaságot is súlyosan érinti, így azok a gazdálkodók, aki nem dolgoztak a gazdaságuk modernizálásán, az idei szezonra komoly problémával néztek szembe, ugyanis a betakarításhoz a kézi munkaerő helyett már gépi bérmunkát kellett igénybe venniük.
3. „Szabolcs aranya”
Magyarországon már 1930-ban tudatos almatermesztés kezdődött. Az ötvenes – hatvanas években, az állami gazdaságok idején 12.8 millió almafa volt az országban, a termelés ekkor közel a tízszeresére nőtt. A nyolcvanas évek világpiaci változásai miatt a hazai almatermesztés is bajba került, de az igazi válságot a szovjet export elvesztése okozta, ennek hatására itthon 40%-al kevesebb földterületen teremhetett alma. Az állami gazdaságokból magánbirtokok, vagy elhagyatott földek lettek. A szabolcsi területeken például szinte mindenki az almából élt, így egyértelművé vált, a megmaradáshoz magántermelőként új utakat kell keresni. A selejtes almából ipari vagy léalma lesz, ugyanakkor a különböző élelmiszeripari termékek miatt egyre több léalmára volt szükség, sok gazdának nem volt érdeke étkezési almát termelni, emiatt sok az elöregedett ültetvény az országban [MMM (2014)].
A magyar almatermesztés már mintegy 20 éve erőteljes visszaesést mutat (5. ábra). Az Európától való jelentős elmaradás és a negatív tendenciák oka, hogy a magyar almaültetvények mintegy fele korszerűtlen, amelyet alacsony technológiai és ráfordítási színvonal mellett művelnek, és mindössze 5 ezer hektár az igazán versenyképes ültetvény [Agrárszektor (2018)].
A magyar almaültetvények jelentős része 30-50 éves fákkal, korszerűtlen fajtákkal, hagyományos technológiákkal, többnyire öntözés nélkül működik [Népszava (2018)]. Kizárólag hazánkban ilyen magas az iparialma termelés (65-70%). Az EU átlagában ez az arány épp az étkezési alma termelését tükrözi, az ipari alma aránya csupán 30%-ra tehető.
Az elmúlt tíz év 26 Ft/kg léalmaátlagára azt tükrözi, hogy a piacnak a léalma ennyit ér (6), azonban a léalmát még ipari célültetvényeken sem lehet 25-30 forintos önköltség alatt megtermelni. Szakemberek véleménye szerint az lehet a megoldás, ha a gazdák az étkezési alma-termelést fejlesztenék, ugyanis abban is van 30%, ami csak sűrítmény előállítására alkalmas ipari alma. Elsősorban a gyengébb színvonalú ültetvények azok, ahol a léalma terem, ott pedig nagyobb a termésingadozás is, hiszen nincs öntözés, nincs termésszabályozás, profi tápanyag-gazdálkodás és növényvédelem [Apáti (2018)].
4. Anyag és módszer
A tanulmány egyrészt érinti az agráriumra- konkrétan az almatermelésre vonatkozó eddig megjelent magyar és nemzetközi irodalmat, különös tekintettel az agrár specifikus területekre, az agrártermelők aktuális problémáira alapozva statisztikai adatokat és kérdőívet elemez, amely gazdák nehéz helyzetén történő átlendülés kezdetét jelentheti. Másrészt bemutatja a hálózatok fontosságát az agrárium területén. Felhívja a figyelmet az összefogás jelentőségére, amelyhez hozzájárulhat a nemzetközi gyakorlatban már működő modellek ismerete.
5. A hálózati elméletek
A 21. század elejének egyik legfontosabb tudományos témájának a hálózat tekinthető, amely rendszer azonos szervezőelv alapján jön létre. Rendkívül érdekes, hogy a XX. század elején épp egy magyar írónk volt nagy hatással matematikai elméletek kialakulására. A hat lépés távolság elmélet szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül. Az elmélet Karinthy Frigyes 1929-es Láncszemek című novellájában bukkan fel először, igaz akkor még öt lépésként. Az ötlet Karinthy megsejtéséből indult. Úgy gondolta, elegendő néhány kapcsolat, hogy az ismerősök köre kiadja az egész emberiséget [Karinthy (1929)].
Barabási Albert László 1999-ben Albert Réka kutatótársával megalkotta a skálafüggetlen hálózat elméletét, amelynek publikálását követően több tőlük függetlenül a témában kutatók is csatlakoztak a témához, hozzájárultak az elmélet általánosításához. A világhálót kutatva jutottak el addig a megállapításig, hogy a sejtektől kezdve a bonyolult társadalmi rendszerekig, minden hálózat hasonló szerkezeti-szerveződési elven alapul.[Barabási (2003)].
Az új gazdasági formációkról szóló tanulmányok arról számolnak be, hogy a vállalatok és partnereik kölcsönös, hálózati függősége a feltétele a vidéki innovációnak [Amin (1999), Lazányi, 2017]. Az egyre nagyobb mértékű globalizálódás, az élelmiszer-feldolgozás és a kereskedelem erőteljes multinacionalizációja, a befektetések, a technológiai és tudástranszferek a mezőgazdasági termelést is egyre inkább networkösítik [Murdoch (2006), Lazányi, 2015)]. A kollektív források, mint például az infrastruktúra felhasználása, nagyban kedveznek a gazdasági hálózatok kialakulásának [Lazányi (2012)]. A vállalkozások csökkenthetik költségeiket a földrajzilag közel eső partnerekkel történő tranzakciók során és a munkaerő-gazdálkodás területén. A helyi networkök kialakítása hatékonyan segíti a tudástranszfert, az innovációt és a tanulás folyamatát [Malmberg és Maskell (2002)].
A klaszter alapú gazdasági struktúra általános jellemzője hogy a kulcsvállalatokat tömörítő iparág teljesítményeire épülnek, melyek képesek a régión kívül értékesíthető, exportálható termékeket előállítani. Ez az iparág a termelés megvalósításában a hozzá kapcsolódó üzleti partnerek hálózataira támaszkodik, az iparági vertikum struktúráját és folyamatait a gazdasági infrastruktúra és környezet támogatja és szolgálja ki [Lengyel (2010)]. Az agráriumban működő klaszterek felépítése és tulajdonságai, a versenyképesség eredői alapvetően eltérhetnek a nemzeti sajátosságok, illetve a vertikum egyes szereplőinek koncentrációja vagy funkciója szempontjából. Elméleti tipizálása valahol az iparági klaszterek és a regionális klaszterek közé sorolható a klaszter felépítésétől és tevékenységek jellegétől függően. Az agrártermelés földrajzi adottságokhoz (pl. termőföld, vagy más agrárgazdasági inputhoz) való kötődés miatt talán közelebb áll a regionális klaszter fogalmi kereteihez [Lazányi (1999, 2005)].
6. Hálózatok az agráriumban
Versenyképes és fenntartható agráriumot úgy lehet elérni, ha a jelenleginél nagyobb teret kap az innováció, ha rendelkezünk az ehhez szükséges szaktudással, és ezeknek köszönhetően beruházásokkal korszerűsödik a szektor [Nemes (2017)]. A magyar gazdálkodók többsége nem képes megfizetni a technológiát, de ez még kisebb probléma ahhoz képest, hogy nem is rendelkeznek azzal a tudással, amivel az új technológiákat adoptálni tudnák a gazdálkodásukba. Nagy problémát jelent továbbá, hogy a következő tíz év során nagyszámú idős gazdálkodó kilépése várható az ágazatból, miközben a fiatal és képzett munkaerő számára nem vonzó az agrárium az alacsony jövedelmek és presztízs miatt [Szűcs (2017)].
A 2018. évi almaválságot követően rengeteg szakember hangot adott véleményének. Szakemberek véleménye szerint egy korszerű almaültetvény kialakítása nagy a kockázatot hordoz magában: 15-25 év a megtérülési idő és hektáronként 14-15 millió forintba kerül. Hűtőházzal, osztályozó-csomagolóval ez még újabb 10 millió forint az öntözést pedig nagyjából hektáronként további 1 millió forinttal növelné a költségeket. A lengyelek ezt is szövetkezeti formában oldották meg. Magyarországon azonban néhány évente változik a szövetkezeti törvény, így pedig hosszú távra nem lehet tervezni. Szakemberek véleménye szerint a megoldást az jelenthetné, ha a gazdák rendelkezésére állna egy saját tulajdonú gyümölcsfeldolgozó üzem, így befolyásolhatnák az árakat. Ezzel a megoldással azonban az a gond, hogy a hazai árakat a nemzetközi piac is mozgatja. Emellett az évente átlagosan 500-550 ezer tonna alma feldolgozására képes feldolgozó ipari kapacitás 65 százalékával egy multinacionális cég magyarországi leányvállalata rendelkezik. Egy átlagos feldolgozó beruházási költsége számítások szerint eléri az 1 millió eurót is, azonban a 25-26 ezer hektáros hazai almatermő terület jelentős része a leghátrányosabb régiók egyikében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található. Lengyelországban 4-5 falu gazdái szövetkeztek és építettek termelői gyümölcsfeldolgozó üzemeket, hűtőházakat és legalább 20 hektáros ültetvényekkel. A magyar almáskertek átlagtermése az elmúlt 3 év átlagában hektáronként 15,6 tonna volt, míg a lengyeleknél ez 34,6 az olaszoknál 50 tonnát ért el. Csakhogy a korszerűsítés, a nagyobb étkezési alma arány is újabb gondok forrása lenne, hiszen a hazai fogyasztás minden marketing erőfeszítés ellenére sem haladta meg az évi 200-250 ezer tonnát. Ha a feldolgozóipari kapacitás nem követné a termelés bővülését, a gazdák rosszul járnának, hiszen az almaexport jelentős növelésére nem sok esély van a lengyelek mellett [Népszava (2018)].
Meg kell nézni, mit csinál a többség, vagyis az összes EU-s tagállam, amely fejlett almatermesztéssel rendelkezik. Olaszország, Németország, Ausztria, Hollandia étkezési almát állít elő, és az előállítás során keletkező 20-30 százalék ipari hányad lesz a léalma. Nekik ez melléktermék, ezért nem érzékenyek a léalma árára, hiszen az étkezésié a meghatározó – ez adja az árbevétel 90-95 százalék-át –, így nem élik meg katasztrófaként, ha 26 Ft/kg az előbbi ára. Nálunk az olyan gazdaságokban, ahol csak léalma keletkezik, érthetően nagy az árérzékenység. A támogatások tartották fenn ezeket az ültetvényeket, konzerválták a versenyképtelen szerkezetet. Nem lett volna szabad támogatást odaadni szakmai szempontok figyelembevétele nélkül, nálunk pedig ez zajlott-zajlik. Igazságtalan az is, hogy ugyanannyi támogatást kap az, aki alacsony színvonalon termel, mint aki professzionálisan. A támogatási rendszerünket 2021-től át kell alakítani, azért csak akkor, mert akkor lehet lényegi elemekhez hozzányúlni. A cél az, hogy a támogatás a magasabb színvonalú termelést segítse. Szükség lenne a beruházási támogatások megreformálására. Olyan pályázati rendszer kellene, amely gyors, hatékony, élhető, a korszerű termelést folytató gazdálkodókra és a korszerű ültetvényekre koncentrál. A szaktudás szintén elengedhetetlen, professzionális kutató- és szaktanácsadó állomások kellenének, nálunk ez 15-20 éve gyakorlatilag leállt, az a termelő, aki előre akar lépni, külföldről szerzi be a szükséges ismereteket. Ezzel a gond csak az, hogy a külföldi tudás nem vehető át egy az egyben, csak adaptálható. Abban az esetben, ha van egy olyan támogatási rendszer, amelyben a gazda kedvet kap a pályázáshoz, szaktudásban pedig van egy olyan intézmény, amely kiszolgálja, akkor lesz gazdálkodói kedv fejleszteni, építeni. És akkor még kell a munkaerő is, ami azért égető, mert az étkezési alma termelése egy hektárra vetítve három-négyszer több munkaerőt igényel, mint az ipari alma. Létkérdés az öntözés megoldása is, mert öntözés nélkül nem lehet gazdaságosan almát termelni. Abban az esetben, ha tíz év múlva nem termelünk stabil mennyiséget úgy, hogy annak egyik fele ipari, a másik pedig étkezési, a magyar almatermesztés menthetetlenül elindul azon a lejtőn, ahonnan már nehéz visszafordítani. [Apáti (2018)]
Más szektorokban az üzletemberek már tapasztalják, hogy összefogás, szerveződés, és tapasztalatcsere nélkül szinte esélytelen az életben maradásuk, így rendkívül fontos lenne, hogy a mezőgazdaságban is végre öntudatra ébredjenek a gazdák: együtt kell működniük, ha környezettudatosan és hatékonyan szeretnének termelni. Magyarország mezőgazdasága továbbra sem versenyképes, azonban ha azzá szeretne válni, szemléletváltásra van szükség annak érdekében, hogy a 2020 utáni időszak támogatásaival a lehető legjobban tudjon gazdálkodni. A támogatások megfelelő kiaknázása hozzájárulhat ahhoz, még mindig nem késő, hogy a magyar agrárium a saját lábán boldoguló, versenyképes ágazattá fejlődhessen és akkor is az maradhasson, ha a támogatások már nem állnak rendelkezésre [Szűcs (2018)].
Annak érdekében, hogy az egyéni, kulturális tényezőket meg tudjuk változtatni, kiemelten fontos annak hangsúlyozása, hogy miért éri meg egy térség vállalatainak egymással együttműködni, és a versengő magatartás helyett a kooperációt választani. Szükséges az információk és a releváns tudás megosztása, éppúgy, mint a tárgyi eszközök és esetleges más erőforrások közös használatának megteremtése, hiszen a helyi vállalkozók előnyhöz juthatnak, erőforrásaik egyesítésével versenyképesebbek lesznek, könnyebben tudnak fellépni a külső piacok felé, másrészt kapacitásaikat együttesen felhasználva olyan tevékenységeket is el tudnak látni, amelyekre egyedül nem nyílna lehetőségük. Az együttműködések ösztönzése során további előnyt jelenthet, ha a köz-, magán- és civil szféra együttesen vállal szerepet adott egy gazdasági tevékenység megvalósításában [Buzás (2000), Lengyel – Rechnitzer (2004), Lengyel (2010), Porter (1996)].
A keresletorientált hálózatosodás mellett azonban továbbra is igen nagy a tere a kínálat vezérelt piaci jelenlétnek. Különösen igaz ez a mezőgazdasági kistermelőkre, akiknél a lokális adottságok és a korlátos erőforrások a leginkább meghatározóak. Ennek az oknak tudható be az, hogy az Európai Unióban a mai napig kiemelkedő szerepet töltenek be a horizontális integrációk társadalmi intézményei (szövetkezetek, termelői értékesítő szövetkezetek (TÉSZ), termelői csoportok) az agrárgazdaság termelőinek hálózatosodásában [Gazdag (2003), Lazányi – Bilan – Baimakova (2017)]. Külföldön már egyre többen felismerik, hogy az ilyen együttműködési modellek alkalmazásával az agrárgazdaság termelői méretbéli hátrányaikat és piaci pozícióikat ellensúlyozandó közös kapacitásokat építhetnek ki, együttműködve közösen menedzselhetik az inputok beszerzését, a kapacitások felhasználását, az értékesítés csatornáit.
A tavalyi évi összeírás kitért a különböző értékesítési csatornákra is, amely szerint a gazdálkodók jelentős többsége kereskedővel vagy feldolgozóval áll kapcsolatban vagy semmilyen kapcsolattal nem rendelkezik. Valamivel több, mint egyötödük valamely termelői és értékesítő szervezet tagja. A statisztikai adatok azt támasztják alá, hogy egyre égetőbb szükség van a kapcsolati hálózatok fejlődésére.
Sokan, sok helyen foglaltak állást, adtak megoldási javaslatokat arra, hogyan lehet a jövőben elkerülni az ideihez hasonló helyzetet, vagyis azt, amikor a piac által sem indokolt alacsony áron akarják felvásárolni a feldolgozók a léalmát. Egy termelői tulajdonú feldolgozó, amelyet hozzáértő menedzsment irányít, működhet úgy is, mint egy TÉSZ, tehát a tulajdonosaival szemben nonprofit módon, vagyis nem azzal a céllal, hogy minél nagyobb profitot képezzen, hanem úgy, hogy amikor drágán értékesíti a sűrítményt, akkor magasabb árat fizet a termelőnek az alapanyagért, amikor olcsóbban, akkor pedig értelemszerűen kevesebbet. Azt azonban tudni kell, hogy önmagában egy feldolgozó nem elég arra, hogy a hazai léalmahelyzet megoldódjon. Szervezetten kellene körülötte megszervezni az alapanyag-ellátást, annak az inputfinanszírozásával, szaktanácsadásával együtt. [Apáti (2018)]
Összegzés
Az ipari forradalomig az értékteremtés és a foglalkoztatás alapján domináns nemzetgazdasági ág volt a mezőgazdaság. Ma már a fejlett országokban a GDP-nek mindössze néhány százalékát adja, kicsi az agrárszektor által előállított érték, hasonlóan alacsony az agrár-foglalkoztatottság. Miközben a legtöbb termék és szolgáltatás előállítását csak érintőlegesen befolyásolja a természeti környezet, addig az agrárszektor teljesítményére erősen hat az időjárás. Termékeinek egy része romlandó, az ilyen áru ciklikusan jelenik meg a piacon. A termelési ciklus elég hosszú, emellett rugalmatlan, mivel szorosan kötődik az ingatlanokhoz (földhöz, mezőgazdasági épületekhez), s így igen nehéz a termelést optimalizálni a termelési tényezők mozgatásával [Madár (2001)].
A gazdálkodóknak le kell vetkőzniük a magyar társadalomra is jellemző „nosztalgiázást”, és valahonnan mélyről, elő kell húzni a ránk régen oly jellemző „magyar virtust”. Továbbá félre kell tenni a sértettséget, meg kell növelni az egymásba vetett bizalmat, előre kell tekinteni és a közös célt szükséges figyelni. Mindezek nélkül a gazdaságpolitika hiába ad a magyar gazdálkodók kezébe újabb eszközöket, az EU (új KAP reform) adta technológiai fejlesztések lehetőségeivel nem fognak tudni élni, és a szektor továbbra is kiszolgáltatott helyzetben marad.
Századunk egyik legnagyobb felismerése a hálózatelméletek elsajátítása lehet. Számos publikációt találhatunk a szakirodalomban az általános elméletektől az egyes szakterületekig, azonban a legtöbb esetben még mindig elméleti síkon léteznek a hálózatok. A nagy technológiai felfedezések mellett az emberi kapcsolatok háttérbe kerültek, az emberek kevésbé bíznak egymásban, így a hálózatelméletek gyakorlati térhódítása mellett a másik nagy kihívás várhatóan a bizalom megerősítése lesz. Amennyiben ezeken a mesterségesen generált akadályokon az emberiség át tud lendülni és megtanul hálózatokban gondolkodni a siker sem várat sokáig magára.
